Történetek
Álomvilágból szakított gondolatmorzsák
 

Keress, és találsz!

Nemsokára utazok Egyházára, előtte kellett volna a fogadócsaládnak nézni ajándékot - illik vinni, ha az ember lányának szállást adnak. Különösen így, hogy anyám egy régi barátnéja az, történetesen még lánykorából. Sokszor jött hozzánk, támogatta a kézműves hobbijaink hadát, hogy kreatív oldalon fejlődjünk, ha lehet. Neki és a férjének keresek... már kitaláltam: könyvet. Így, hogy keleti szakra járok, illik valami ehhez kötődőt keresni, még ha nem is egyszerű. Még karácsonykor kaptam egy igen érdekes, kínai útról szóló könyvet, ami - utánanéztem: itt lehetett kiadva valahol a környéken, egy Lehelvölgy nevű kis községben. Mivel alig egy óra a kollégiumi szállásomtól, és igen széles kínálatban találhatóak náluk hasonló jellegű kiadványok, gondoltam: egy próbát megér. Ráadásul oda- meg vissza vagyok a lámpásokért, láss csodát: elvileg tárlatjuk is van ebben a témában! Továbbá mindenféle bútor, használati- és dísztárgy. Nos akkor, útra fel!

Kilépve az utcára metsző hideg csap az arcomba, az égen semmi jót nem ígérő, majdnem fekete felhők, szitáló eső. Csuromvizesen nem lesz kellemes mászkálni, ennyi biztos. Suhan a villamos mellett a város, külváros, végül az állomáson felszállok a vonatra. Kis, helyi járat, még megvan a maga bája: kis fülkék, alig pár utas, el-elszundító nyugdíjasok. Még az ellenőr is állva elalszik, de azért mégis jár egyik kocsiról a másikra szemébe húzott sapkájában, komótosan. Egyre kevesebb magas épületet vélek felfedezni a párás ablakon át, felváltják őket tanyák, néhol egy-egy téglaház magányosan vagy kiskerttel övezve. Iszom pár kortyot a termoszból, jólesik a forró tea, nem ártott volna elhoznom a kesztyűmet, jut eszembe. Majd' fél óra múlva elérkezem úticélomhoz, és reménykedek abban, hogy nyitva is legyen, mert akkor jó ideig itt rekedek a már szakadó esőben - a vonat pedig elrobogott már.
Át a síneken, zebra, majd az útszéli étterem és két kocsma közti behajtón egyenesen be - nézem az információs táblát odaát: ezek szerint jó helyen járok. Kapucni fel, nincs más hátra, mint előre!

Öt perce csengettem, senki sehol. Bezárt raktárak közvetlenül emellett, és már igencsak azt gyanítom, hogy hasonló sorsú lett ez a hely is. Mit nekem egy órás utazás ide, most várhatok kétszer ennyit, amíg a vonat egyáltalán visszajön, aztán tudok csak visszamenni. Csöngetek még egyszer, hozzá hangos kopogással próbálom tudtára adni - akárki is legyen odabenn - hogy szeretnék bejutni, mert a hátizsákomban lévő fényképezőgép nem szereti a vizet, én meg még úgyse. Jó, ha nem jön senki, ennyit erről..fordulnék éppen sarkon, mire lépteket hallok, először távoliakat, de közeledik valaki. Határozottan. Csörög a kulcs a zárban, az ajtó nyitva. Egy férfi hajol ki rajta, úgy fogom magam vissza, nehogy ráordítsak.
- Figyeljen, most nyitva vannak, vagy sem?! - kérdezem szemrehányón.
- Nyitva, persze, csak odabentről jöttem, nem egy percbe tellett! - válaszolja mintegy mentegetőzésképpen, majd beinvitál. Kételkedem, hogy ilyen nagy lenne a bolt, hogy ennyi ideig tartott kijönnie, de jópár percnyi folyosókon való járkálás után kezdem érteni, hogy tényleg ez a helyzet. Beérünk egy világosabb, színes, keleti dolgokkal teli terembe - valószínűleg ez lehet a bolt maga.
- Megkérdezhetem, hogy a honlapon lévő tárlataitokat is meg lehet nézni? - kezdek felengedni, mert itt már egyrészt a hőmérséklet is emberbarátib, másrészt pedig kicsit közelebbről megszemlélve a férfit, igazándiból elég fiatal, talán pár évvel lehet idősebb nálam.
- Igen, körbevezetlek szívesen. Kifejezetten a kiállításokra jöttél vagy vásárolni is szeretnél? - érdeklődött kedvesen, így már nem igen volt affinitásom haragudni sem - Látom, rendesen eláztál. - tette még hozzá, miután szemrevételezte a kabátom és a táskám, amiből már csöpögni is kezdett az esővíz.
- Te jó ég, ez így nem lesz jó... - motyogom inkább magamnak, és kiráncigálom a fotógépet, hátha annak még nem esett baja. Közben megegyezünk, hogy ő még elintéz egy másik vevőt - bambusz ülőpárnák garmadát vásárolja fel valami pasek - addig nézelődjek, majd visszajön. Önkiszolgáló módon a táskát meg a kabátomat a radiátor mellé teszem, és nekiállok szétnézni. Sokkal hosszabbak a kínai vázákkal, buddhaszobrokkal, maláj lakberendezési kiegészítőkkel, teázószettekkel és még vagy ezer kisebb-nagyobb érdekességgel telepakolt polcrendszerek, mint hinném, szerintem legalább fél órát bolyongtam, de semmit sem vettem alaposabban szemügyre, csak felületesen, mire visszajött az "idegenvezetőm". Kérdezte, hogy van-e valami, amire különösebben kíváncsi lennék: a lámpások és bármi, ami a fénnyel kapcsolatos! Talán azok a lámpák, amiket a weboldalukon láttam, és olyan ötletes képek voltak róluk.
- Azokat és fotóztam, erre találod őket - engedett előre két rattanbútor között, míg botladoztam előre. Tényleg élőben is legalább annyira csábítóak számomra, mint képen, talán még jobban is. Egyedül a pénztárcám hőbörgött halkan, pedig igazán megérte volna megvenni egyiket-másikat még így is.
- Tényleg, láttam nálad is most fényképezőgépet, fotózol talán?
- Igen, hébe-hóba... érdekel a téma. De akkor ezek szerint téged is. - felvillanyozódtam, végre egy jó téma - és hogy jutott eszedbe, hogy ilyen megoldással lehessen látni, melyik lámpa hogy néz ki felkapcsolva-lekapcsolva egyaránt? - folytattam a kérdezősködést.
- Egyszerűen logikusnak tűnt feltenni így a képeket. Evidensen látják a vevők, ha ráviszik a kurzort a termékre, hogy néz ki a fénye... ezekkel a kapcsolókkal tudod felkapcsolni őket, csak egyszerre ha lehet, ne mind - mondta. Még mindig szerencsétlenkedet a bambuszülőkés ürge, megint elsietett.
Amikor egyszerre kapcsolódtak fel azok az álomszép fényt adó hangulatlámpák (volt köztük kínai, japán és európai stílusú, na és tiffany-mozaikos is): ezt a látványt szívesen hazavittem volna. Nem mellesleg a srácot is, Mr. Idegenvezetőt, mert azért így közelebbről szemlélve... khm.
Felfedeztem a közelben a könyvesrészleget is, egy kis válogatás után megtaláltam a tökéletes ajándékkönyveket. Máris fáj értük a szívem, hogy meg kell majd válnom tőlük: idézetek hada, amit egyszerűen nem vagyok képes megunni. Főleg, ha elgondolkodtatóak vagy bölcsességek. Lepakoltam a stócot a pénztár mellé, pár perc múlva jött is, akit vártam.
- Indulhatunk? - kérdezte, majd elindultunk, ugyancsak rengeteg folyosón keresztül. Előretessékelt, de mivel nem ismerem a járást, eléggé bizonytalan voltam, így mellém szegődött. Mesélte, hogy igazándiból ahol nézelődtem, ott van a legkevesebb bútor, gigantikus mennyiségűt mutat nemsokára. Többnyire kínai, kevesebb indidai, közel-keleti, de van pár thaiföldi, tajvani és indonéz szekrényük-ágyuk, asztalaik, székeik, és a többi. Japán igen kevés, de akad. A raktárak egymás után következtek: én pedig elkezdtem felfogni, hogy a Gilmore Girls-ből ismert Kim-anyuka használtbútor kereskedése egy vicc volt ehhez képest. Még talán a nagy svédek is elbújhatnának, ha összehasonlítani kellene ezzel a hellyel. Egyrészt azért, mert itt minden egyedi, a történelem egy kis darabkáját hordozza magában, másrészt a hangulat... és amilyen történeteket ismer ez a srác: mintha minden egyes darabhoz kötődne, és ismerné őket, mint a tenyerét.